Hazánk nemzeti parkjairól több kiadvány is napvilágot látott már: többségük csodálatos, színes természetfotókkal gazdagított album, amelyek lapozása közben a legféltettebb területekre is bepillantást nyerhetünk, azokra a helyekre, ahová egyébként csak külön engedéllyel és szakvezető kíséretében léphetnénk be.
A lenyűgöző képeskönyvekre szükség is van, hisz ma rengeteg inger és információ ér bennünket, és gyakran csak a leglátványosabb és leginkább lélegzetállító kiadványokat lehet eladni a nem szakmabeli vásárlóknak.
Nemrégiben egy olyan „nemzeti parkos” könyvet olvashattam, amelyre a fenti „vevőcsalogató” tulajdonságok a legkevésbé sem jellemzőek. Bár a kiadvány egyetlen színes felvétele – a borítón található Kátai Mihály életfája – gyönyörű alkotást ábrázol, mégsem valószínű, hogy a boltokban bámészkodó, „látványra éhes” vásárlók emiatt teszik majd kosarukba.
Bár a könyv végére illesztett képek között van technikailag és művészileg is kiváló – mint például Dr. Kovács Gábor már klasszikusnak számító rétisas-felvétele vagy Eifert János csikós-portréja – ráadásul több dokumentumértékű is, de Baróti Szabolcs művének szépsége mégsem elsősorban az illusztrációkban rejlik. A könnyen megkapható élmények helyett vennünk kell a fáradságot, és olvasnunk kell. Olvasnunk, ráadásul figyelmesen, lassan, szinte kortyonként fogyasztva a szöveget, amely nemcsak krónikája és dokumentuma hazánk nemzeti parkjainak, hanem hol lírai, hol regényes elbeszélése az elmúlt harminc év magyarországi természetvédelmi erőfeszítéseinek, amelyet a szerző riporterként testközelből szemlélhetett végig. Már az olvasás kezdetén rájövünk, hogy ezt a könyvet nem lehet „átfutni”. Számos szépirodalmi idézet mellett a szerző saját szavai is lelassítanak bennünket, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Hogy észrevegyük nemzeti kincseinket, hogy megértsük és megérezzük: mindez könnyen és gyorsan elpusztítható, de már többé sohasem hozható vissza – vagy csak kínkeserves és igen hosszú küzdelem árán.
A népgazdaság vagyonának gyakori hangoztatása az elmúlt rendszerben a közös értékek tisztelete helyett épp ellenkező hatást váltott ki. Ezért ma már anakronisztikusan hangzik, ha nemzeti kincsről beszélünk. Pedig erről van szó! Nemzeti parkjaink valódi értékek, és ezt tőlünk nyugatra – ahol védenének, de már nincs mit – nagyon is jól tudják. Mi kevésbé…
A Kollányi Ágoston filmjéből kölcsönzött címen (Noé bárkáin) és a többször hangsúlyozott bibliai párhuzamon is érdemes elgondolkoznunk:
„Noé volt az, aki nem vállalt közösséget a lelkileg megsüketült és besötétedett korszellemmel, hanem szó nélkül nekifogott bárkát építeni a szárazföld belsejében, száraz időben… Mindazok, akik ma diplomáciai tusákat vívnak, és kiharcolt projektekkel a tarsolyban térnek haza, akik a lobbyk mohó, ragadozó ujjait feszegetik le a nemzeti vagyonról, akik kinn a pusztákon, erdőkben, az élő vizeken és azok partjain szolgálnak, bárkaépítőknek tekinthetők.”
Látszólag gazdag, technikailag fejlett világunk és az egyre terjengő emberi gonoszság, romlottság és erőszakosság ellentétét nem nehéz párhuzamba állítanunk Noé korával. „Amikor elharapózik a harácsolás, és alig fékezhető már az erőszakosság, akkor minden elképzelhető értelemben terjeszkedni kezd a gonoszság. Az ember… miközben teljesítményeivel, szerzeményeivel kérkedik, minden tekintetben egyre mélyebbre csúszik. És nem vesz tudomást a törvényről, amelyet Isten szintén beleteremtett a világba, amely szerint a bűnt büntetés követi. Bűnhődésünk lassan egyfajta ”intenzív szakaszba” érkezik. Tájékozódjunk csak! Figyeljünk a híradásokra! Gondolkozzunk! Következtessünk! A hihetetlen gazdagságú teremtett világot lassan felfaljuk, elpusztítjuk, elcsökevényesítjük – élettelenné, életveszélyessé tesszük. Ebben a helyzetben a nemzeti parkokat valóban Noé bárkáinak nevezhetnők, melyeken az élet megnyugodhat, regenerálódhat – MEGMENEKÜLHET!”
Baróti az 1967-es keltezésű Bécsi Memorandumot emeli ki, mint nemzeti parkjaink kialakításának sarokkövét. Ebben Festetics Antal professzor kezdeményezésére világhírű tudósok (közöttük Konrad Lorenz vagy Sir Peter Scott) tettek hitet a hazai természeti értékek mellett, aláírásukkal pedig a természetvédelem, az élővilág és a kultúra határokat nem ismerő nemzetköziségére hívták fel a Magyar Népköztársaság kormányának és a Magyar Tudományos Akadémiának a figyelmét. Egy ilyen súlyú irat még „a mindent a szőnyeg alá söprés” korszakában sem maradhatott válasz nélkül. 1973-ban megalakult a Hortobágyon első nemzeti parkunk, majd a mai napig még kilenc, hazánk legkülönbözőbb tájain.
Baróti Szabolcs könyve kilenc fejezetre oszlik, amelyek megfelelnek kilenc nemzeti parkunknak. (A tizediket, az Őrségit a szerző szándékosan hagyta ki.)
A könyvben a rombolás és építés, az esztelenség és mély bölcsesség, a barbárság és a nemes emberi jellem egyaránt szerepet kap. A szélsőségek közötti állandó feszültség szinte tapintható, a rossz és jó közötti folyamatos hullámzás pedig végigkíséri a hazai természetvédelem történetét éppúgy, mint fajunk történelmét.
Mert maradék erdőink „letermelése”, az esztelen és kíméletlen vadásztatások, amelyeket helyesebb mészárlásnak nevezni, a teljes Hortobágy felszántása és mezőgazdasági művelése egy tőről fakad. A kapzsiság, a rövidtávú gondolkodás, a szűklátókörűség minduntalan hasonló terveket kreál, és hiába a tiltakozás, a józan észre, a logikára vagy távolabbi összefüggésekre való hivatkozás, ezek az esztelen elképzelések gyakran meg is valósulnak.
Pedig a „minden mindennel összefügg” elve a „régi öregek” számára még magától értetődő volt. De az újabb generációk mindig szeretnek makacs kamaszként viselkedni és az idősebbek tanácsait elavultnak tartani. Amikor a hazai híres vízivilág lecsapolásához, a Tisza szabályozásához, a szikesek feltöréséhez, az őshonos háziállataink kiirtásához fogtak a „modernizáló” új generációk, az öregek csak a fejüket csóválták, vagy a könnyüket törölgették. Ők tudták: nem lesz ez így jó! Aztán pedig a vízzel való együttélés évezredes harmóniája megszűnt, pusztító ellenségek lett az addigi kiismerhető és biztos megélhetést nyújtó folyókból. A frissen feltört vagy megjavított legelők néhány év múlva kimerült, rossz földek lettek, amin nem volt érdemes termelni. A kiváló génállományú háziállatainkat felváltó nyugati fajták kényesebbnek, betegségeknek kevésbé ellenállóbbnak bizonyultak. A várt nagy haszon tehát eltűnt, a kár viszont pótolhatatlan.
Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, és azt sem, hogy a rendszerváltozással nem szűnt meg a törvényeket és a bölcsességen alapuló hagyományokat semmibe vevők uralma, sőt ma még többen vannak, akik azt hiszik, mindent megtehetnek. Elég csak a negyedszázados, áldozatos munkával megteremtett – és világhírű! – hazai természetvédelemre és az azt kis híján tönkretevő kisgazdákra (a Pepó-uralomra) gondolni, vagy jussanak eszünkbe a pénzsóvár, korrupt hazai vadásztársaságokat felhasználó, védett és fokozottan védett madarainkat tízezerszámra gyilkoló olasz vadászok cselekedetei. De a Balaton partot és a nádasokat lebetonozó vagy a budai hegyek legszebb részeit örökre eltüntető villaépítők lelki szegénységén is érdemes eltöprengeni.
Szerencsére azonban mindig vannak, akik ebbe nem hajlandók belenyugodni. „Bárkaépítők”: természetvédelmi őrök, szakemberek, ökológusok, a környezeti nevelést szívükön viselő pedagógusok, képzőművészek, írók, költők. Saját területén mindenki tud tenni valamit: jót is, rosszat is. Ha mással nem, a lelkiismeretével mindenkinek el kell tudnia számolni. (Már persze, akinek van…)
Mindig volt egy halvány sejtésem: az összefüggő dolgokat nem szabad lecsupaszítva, külön-külön kezelni. Baróti könyve ebben megerősített. Mert a természetről, várromjainkról, műalkotásainkról csak legnagyobb költőink szavával lehet hitelesen szólni. A valódi szépség ugyanis – legyen az egy gyurgyalag színpompája, egy klasszicista épület harmóniája vagy egy szimfónia tökéletessége – mind egy tőről fakad. Aki szereti az állatvilágot, annak szeretnie kell a növényvilágot is, a művészeteket, a humánumot. A könyvben bemutatásra kerülő „bárkaépítők” szinte kivétel nélkül polihisztorok: néprajzhoz, helytörténethez, ökológiához, sőt pszichológiához is érteniük kell, ha a feladatukat eredményesen akarják végezni.
Az elmúlt harminc esztendő alatt sok minden megváltozott, még a természeti értékek védelmének koncepciója is átalakult. Maga a nemzeti park fogalma is más hangsúlyt kapott. Nem pusztán egy szigorúan védett terület, hanem bemutatóhelyekkel, tanösvényekkel ellátott, néprajzi és helytörténeti emlékekben gazdag élőhely-együttes, amelynek egyes részei tudományos kutatásra, mások ésszerű gazdálkodásra vagy csak gyönyörködésre, megint mások az élővilággal történő ismerkedésre is alkalmasak. A nemzeti parkok jelentőségét meg kell magyarázni a sokszor gyanakvó helyi lakosoknak is. Meg kell értetni, hogy nem az emberek ellen van a természetvédelem. Az „ügy” népszerűsítése érdekében felfutóban lévő ökoturizmust ki lehet használni, de kordában is kell tartani, mert a tömeges és irányítás nélküli turizmus többet árt, mint használ.
A Noé bárkáin olyan könyv, amelyet olvasva nem fogjuk hiányolni a színes és látványos természetfotókat. Sokkal inkább arra vágyunk, hogy személyesen láthassuk megmaradt és páratlan értékeinket. Természetről, természetvédelemről szóló kiadvány esetében ez a legnagyobb érdem. A puritán, de ízléses megjelenés – kemény vászonkötést nem mindennap lát már az ember – illik a könyv tartalmához és céljához. Bár a mű több mint négyszáz oldalas terjedelme abból is adódik, hogy a szerző korábbi munkájából (Zöld rapszódia) sok mindent szinte teljesen átemelt jelen kötetbe, ez nem róható fel hibául, hiszen ahhoz a könyvhöz ma már nem könnyű hozzájutni, az ott leírtak pedig ma is tanulságosak.
Végül még két idézet a könyvből:
„Ezek a védett területek, amelyekről a könyv szól, a haza lelkét rejtik és táplálják. Vagyis valamennyiünkét. Ha ezeket feldarabolják és kisajátítják, mint Nyugat-Európában, azt már soha senki vissza nem adhatja nekünk, a nagy közösségnek – a jogos tulajdonosnak.”
„Ha egy új ember megszületik, még tanulatlanul, de épp ezért még tele szűz érzékkel és értelemmel – szembesítsük a természettel, és finom, okos adagolásban az irodalom legjavával. Talán rettegés fogja majd el ennyi fény, szépség és rejtély láttán (...) de közel fog kerülni a Teremtőhöz, aki a világot alkotta, és akitől a zsenialitás szikrái származnak.”
(Baróti Szabolcs: Noé bárkáin- nemzeti parkjaink regénye – Püski: Bp, 2004.)
Kapcsolódó hírek:
Zöld Zebra Állat és Természetvédő egyesület akciói
Létükben fenyegeti az óriáspandákat az élelemhiány
Súlyos a fekete-tengeri környezetszennyezés
Bioüzemanyag: áldás vagy átok?